Negyedik fejezet Edzésben

Egy hosszú sípszó, rántott vissza az álmokból a valóságba. A fejemet egyből az óra irányába kaptam. Tágra nyílt szemekkel olvastam le róla a hajnali két órát.

- Jó reggelt! Hasadra süt a nap! – nyitotta ki vidáman az ajtót Keith.

- Mi a fasz? – húztam a fejemre a párnát, annak jele képen, hogy bármit is tervez, abban rám ne számítson.

- Tíz perc múlva az arénánál. – jelentette ki azon a komoly edző bácsi hangján, amitől már tegnap is borsódzott a hátam.

Bosszankodva keltem ki az eddig biztonságot nyújtó ágyból. Lassan oda kászálódtam az ablakhoz, hogy szemügyre vegyem azt, hogy mégis mit csinálnak itt az emberek ilyen korán, de meglepetésemre az udvar teljesen kihalt volt. Felhúztam magamra az új edző ruhát, amit Keith az ágyammal szembe lévő székre tett le. Ugyan olyan volt, mint a tegnapi, annyi kivétellel, hogy ez nem volt széjjel szabdalva.

Már tegnap este is megvolt a véleményem arról, hogy a legfelső szinten volt a szobám, ráadásul sehol egy lift. De reggel, akarom mondani hajnalba az 5. emeletről való lekászálódás, nem hiszem, hogy valaha is a kedvencem lesz.

Keithot alig vettem észre a félhomályban.

-           Megint egy rabbal kell küzdenem? – féltem, hogy a válasz igen lesz. Őszintén a tegnap történtek egy kicsit megijesztettek. Megijesztett az, amit tettem. Félek attól a szörnytől, aki abban az arénában voltam.

-           Nem. – mikor tekintette rám villan, a kezdeti szigor először megkeményülni látszott, de azután mintha szertefoszlott volna. Nem értettem mi történt.

-           Ami ott van, az itt is van. – nézett egyenesen a szemembe. Olyan érzésem támadt, mintha tudná azt, hogy mit éreztem előbb és mire gondoltam.

-           Mi lett a sebeiddel? – emlékeztetett megint, amiből ki indulólag újra érzékeltem a fájdalmaimat.

-           Csak ne emlékeztess rájuk és rendben leszek. – mondtam két szisszenés között.

-           Akkor futás! – hirtelen futásnak eredt én meg próbáltam tartani vele az iramot.

-           Hé, neked van giga seb a lábadon? – tettem fel hangosan a kérdést, amire hátra arcot csinált és lassú komótos léptekkel elindult felém.

-           Az ellenségedet nem fogja érdekelni a sebeid, nem fog törődni a fájdalmaddal. – mondta kicsit szórakozottan.

-           Akkor én most felmegyek a kilátóra. – aggasztott ez a kijelentése. Mikor felért az ablakból bár homályosan láttam, de mintha egy gombot nyomott volna meg. Messzebbre mögöttem kutya ugatás hallatszódott. Amint megláttam a húsz dobermannt, amik egyenesen felém rohantak azonnal futásnak eredtem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájó végtagomat. Úgy érezem minden lépésemkor, hogy most fogja valamelyik dög megharapni a lábam. Nem tudom meddig futottam, de a kilátót vagy ötször tuti láttam. Az 5. kör végén sípszóval terelte vissza a kutyákat a kenneljükbe.

Megkönnyebbülve rogytam a földre.

- Felkelni! – hangzott ismét egy parancsszó. Nem akartam ellenkezni, valami képen éreztem, hogy ilyen kiképzéskor büntetés jár az olyanért.

- Kérdezhetek valamit? Ha valaki ellenszegül a parancsnak, vagy nem úgy teljesít, fájdalmat mutat, az mit kap? – hangom enyhén remegett, testtartásomat próbáltam magabiztosabbá tenni.

- Ostort, csonttörést. – rántotta meg a vállát, mintha ez az egész csak ez kis apróság lenne.

- A te kiképzésedkor…. – nem hagyta, hogy a kérdésemet befejezzem.

- Az én kiképzésem merőben eltér a tiédtől.

- Miért jön mindenki ezzel? – felháborodott hangomat halva döbbenten fordult hátra.

- Mert.

Némán követtem őt egy a többihez igencsak hasonló külsejű lakáshoz. Az ajtón belépve egyből rátaláltam arra a helyre ahol valószínűleg időm nagy részét tölteni fogom.

Kiskoromban nem éppen a vékony kis lányok körébe tartoztam és ez az utóbbi időben nagyon sokat változtatott rajtam. Két év koplalás végül pedig elszánt edzés. Imádtam délutánonként az erdőben futni, fülhallgatóval a fülemben, amiből dől a metál és rock.

Parancs nélkül sétáltam a súlyzókhoz.

-           Előbb inkább javítsunk a harc technikádon. – állított meg.

-           Igen lehet. Javítani kéne azon, hogy spontán neki rohanok az ellenfélnek. – vágtam egyet értő képet. Erre csak egy halk kuncogást kaptam válaszul.

A következő pár órát a ,,laktanya,, hátsó részén, egy salak pályán töltöttük. Vagy ötezerszer vágott földhöz, mire egy kicsi ütést is mérhettem volna rá.

-         Na, csináld, amit az arénában. – utasítása furcsa érzéssel töltött el.

Kérését teljesítve elkezdtem motyogni magamba minden olyan szót és mondatot, ami az évek során egy kicsit is felidegesített. Nem jött be.

-           Technikai problémák adódtak. – szólaltam meg egy idő után.

-           Tényleg? – lassan sétált felém, és amikor odaért megfogta a karom és újra átlendített a válla felett.

Hatásosnak tűnt.

A földön feküdve figyeltem. Mint egy lassított felvételt úgy láttam minden mozdulatát. A karját engedte maga mellé. Kaptam a pillanaton és miközben a hátamra fordultam, jobb lábammal elbuktattam. Lassan a sétáltam hozzá és a kezemet nyújtottam.

-           Soha ne, nyújts kezet az…. – még mielőtt befejezte volna, hátra csavartam a kezét, és mint egy jelképesen a torkához raktam az újaimat.

-           Soha ne fogadj el segítséget ellenségtől. – a hangomból tisztán kicsengett az önelégültség.

Keith megragadta a csuklómat és előre lendített így már az én ,,életem volt veszélyben,,. Könyökömet a hasába vágtam, egy pillanatnyi figyelem elterelés képet, míg az előző mozdulatomat megismételtem csak most a gáncsolást is hozzá raktam. A kezemet pisztoly formájában tartottam a tarkójához.

-           Kezded élvezni. – állt fel.

-           Az jó? – kérdeztem.

-           Attól függ, pszichológiai vagy itteni értelemben? – kérdezte komolynak látszó arccal.

-           Mindkettő.

-           Egy pszichológus már rég rád adta volna a muszáj dzsekit. Itt viszont rendben van.

Még egy darabig a pályán maradtunk, mikor viszont a többiek is kikeltek az ágyukból és kezdtek megjelenni az udvaron Keith sietősen terelt vissza a szobámba, és eredt a saját dolgára.

Vissza dőltem az ágyamba nem törődve a mocsokkal, ami a ruházatomat borította.