Első fejezet A végállomás

-           Köszönöm a fuvart! – intettem vissza a Johnson családnak. Igazán kedves emberek, kiköpött mintacsalád. Bár hálás vagyok nekik, amiért elhoztak magukkal, de be kell látnom az út kész kínszenvedés volt.

-           Vigyázz magadra! – mosolygott rám Mis. Johnson, a mintaanya.

-           Úgy lesz! – mondtam és reméltem veszi a lapot és mielőbb indulnak. Hogy miért? Peter az idegesítő fiuk úgy nézett a rám a kocsiból, (mint bármelyik nyomulós gyökér) mint egy pszichopata, aki éppen kinézte az egyik áldozatát.

-           Biztos van hol aludnod? – kérdezte Mis. Johnson. Nem akarta nagyon elhinni nekem azt, hogy egy 14 éves lányt bárki is engedne egyedül repülőre szállni és ,,haza” fuvaroztatni magát egy teljesen idegennel. Hát nem is engedték…..

-           Persze! A nagybátyámékhoz megyek. – mondtam lelkességet színlelve.

-           Akkor jó. Jó szórakozást! – indította a kocsit Mr. Johnson és elhajtottak.

Körülnéztem. Már javában este volt. A levegő langyos volt a nappali hőségtől. Beszédet hallottam, aztán kiabálást. Jobbnak találtam, hogy nézzek valami olcsó szállodát. Így hát elindultam.

Mázlim volt. Ha annak nevezhető az, hogy épp akkor rúgtak ki valakit, de az egyik motelnek volt egy üres cseléd szobája. Munka és szállás egyszerre. Mondjuk, lehet, hogy csak egy napra, de az sem rossz.

A szobába belépve valamiféle hiányérzet fogott el. Lehet, hogy azért mert bennem volt még a kép, ahogy a posztereim a falon vannak, és az ágyamat beterítik a mackók sokasága. Bármi miatt is van ez, az lényegtelen.

Néztem egy helyet a gitáromnak ahová kitámaszthatom. Nem volt szívem otthon hagyni. A hátizsákomat lehajítottam az ágy mellé és ledőltem.  Nem voltam álmos, a repülőn eleget aludtam.

Egy darabig még azon gondolkoztam, hogy ezek után mihez kezdek a nyolc általánosommal egy idegen helyen. A gondolatmenet még annál is rövidebb volt, mint amire számítottam.

Elővettem a telefonomat, hogy felkapcsolódjak a motel hálózatára és megnézzem odahaza mi történt. Ohh.. Máris halottnak vagyok nyilvánítva? Mindig is sejtettem, hogy a hazai rendőrök nem éppen a kitartásukról híresek, de hogy ennyire! Nem mintha találnának valamit is….. a híváslistán, a ,,repülőjegy”(bár a repülőn amolyan potya utas voltam), a pénz eltűnésén kívül akármit is. Nem is értem miért kezdtek egyáltalán bele a nyomozásba, hiszen lehetetlen az ügy végére járni.

 Fél óra magamba való szenvedés után elkezdtem unatkozni. Veszélyesnek találtam ki menni az utcára ilyenkor, de az unalom túlságosan nagy volt ahhoz, hogy itt maradjak. Előhúztam a táskából egy bicskát és zsebre vágtam pár iratommal együtt. Ki tudja, mikor kellhet? Még félórát vártam a liftre (még akkor is, ha az óra mind ezt 5 percnek állította be).

-           Jó éjszakát! – köszöntem a portásnak.

-           Hová teszik menni ilyenkor? – kérdezett rá aggodalmasan.

-           Csak sétálni. – léptem ki az utcára.

Sok fiatal nyüzsgött a klubok előtt. Van ahol szedett-vetett ruhában. Néhány helyen pedig elegánsan vannak öltözve az emberek. Az egyik szórakozóhely előtt pár velem egyidősnek tűnő srác egyezkedik a biztonsági őrrel.

A hátam mögül egy csoport röhögését halottam. Az adrenalin szintem hirtelen megemelkedett, a vér száguldott az ereimben, már szinte levegőt sem kaptam. Észre sem vettem, hogy már egy ideje gyorsabb lépésekre váltottam. Ezzel együtt az is feltűnt, hogy a mögöttem haladók sem tettek másként. Az egyik utcán hirtelen befordulok és a falnak nyomom a hátam. Fújok egy nagyot, hogy lehiggadjak. Miután ez sikerül, óvatosan kinéztem, ekkor éles fájdalom keletkezett a fejemen és minden elsötétült.