Harmadik fejezet Új élet kezdete

-           Keith, itt a lány. – utólag így jobban örülök, hogy nem hangosan gondolkozok.

-           Oké, ti mehettek. – ínye, de komor itt valaki.

Miután a két Izom Tibor szó nélkül elbandukolt végre felém fordult.

-           Akkor most adok ruhát, átöltözöl, és….. – nézett az udvar felé, ami így közelről sokkal inkább látszik egy ketrecnek.

-           Kitalálom, egy csapat sittes elmebeteggel, kéne verekednem. –fogtam a fejemet a tenyeremben.

-           Pontosan.

-           De hisz még életemben nem harcoltam! – meredtem rá.

-           Az onnantól kezdve nem számított, ahogy belépett a kapun. – mondta olyan higgadt hangnemben, amitől kedvem lett volna széttépni.

-           Tudja mit, oké. És mit kapok cserébe? – kezdtem bele abba a témába, ami a leginkább foglalkoztatott.

-           Munkát, luxus házat a kertvárosban, sport kocsi és olyan fizetést, amit bármelyik agysebész vagy ügyvéd messziről megirigyel. – hmm.. Na, jó ezek után hülye lennék nem bele menni, amúgy is előbb utóbb úgy is az utcán kötnék ki, éhen halnák, vagy megölnének.

-           Akkor utánam. – indul el én meg utána.

Az öltöző sem volt hangulatosabb, mint minden más ezen a helyen. Egy fekete kommandós nadrágot és egy fekete trikót kaptak plusz egy bakancsot.

Mikor kimentem már a többiek is ott voltak. Keith bekísért a ketrecbe, az után a kezembe nyomott egy kést és vállpaskolgatás után (ez volt a kéz és lábtörést) kiment és rám zárta a ketrec ajtaját.

-           Akkor gyerünk! – lelkesítettem magam.

Aztán kinyílt a kapu nagydarab, telitetovált, kopasz felfegyverkezett fickó jött felém szép komótos léptekkel arcán kaján vigyorral. Egyszerre valahogy minden idáig gyűjtött bátorságom elillant.

Ekkor mintha a szél a régen elhangzott bántó szavakat suttogná.

,,Semmire kellő taknyos! – és ahogy az arcomon csattant a pofon. Anyámat akartam védeni, mikor ő neki ment és meg akarta verni, az volt az egyik alkalom, amikor megkéseltem azt a disznót.,,

 A düh, a méreg, az agresszió, ami eddig bennem mélyen elfojtva élt, most áttörték a gátat. Izmaim megfeszültek. És valami egészen furcsa dolog tett magáévá. Őt láttam. Nem mást csak azt, akit a világon a legjobban gyűlöltem. És többé már nem akartam mást csak bosszút állni mindenért, a 6 évnyi megalázásér, amiért elvette tőlem az anyámat, amiért én nem lettem más, mint egy szolga, bár az igazat bevallva még annál is kevesebbet értem. Most gördült le az arcomról az utolsó könnycsepp. Az utolsó.

Vettem egy mély levegőt, megmarkoltam a kést és a jobb lábammal oldalra léptem, mint egy jelként, hogy a harc kezdődhet.

Az a férfi elkezdet felém rohanni, ő szintén egy kést tartott csak. Nekem jött és a karját a magasba emelve akart ledöfni. Átbújtam a keze alatt és egy ügyes mozdulattal elgáncsoltam. A földön fekve szitkozódott, és a szájába került homokot köpködte ki. ezzel egy irtó jón ötletet adva. Még mielőtt tervemet véghezvihettem volna a lábam szárnál fogva lendületből áthajított a válla felett. Valami reccsent. Fájdalmat viszont nem éreztem, legalábbis még nem. Felpattantam, hisz ezen múlik most az életem.

Ez az alak olyan volt számomra, mint egy démon. Felvette annak az alakját, akitől a legjobban irtózok. De ez most az én szerencsémre vált.

Újra megfogott, de most a karomnál, miközben hajított hátra a lábamat elkezdtem körbe fonni a nyakán, s mire elengedte a karom már rajta csüngöttem. A kés a hátába szúrtam, azután felültem, és immár a karjaimmal kapaszkodtam és a lábam lógott, de ez ép elég volt ahhoz, hogy eltudjam metszeni a torkát. Ernyedt testel omlott a földre. Ujjongva másztam le róla.

- Ügyes, de ez még csak a bemelegítés volt! – kacagott egy férfihang.

- Ezt nem kellene.  – felismertem annak a férfinak a hangját, aki a kapunál várt minket. Ezek szerint Keith akar tovább kínozni. Szóval ő a kemény edző. Egy kattanás, aztán a rozsdás fém nyekergése. Az összes kapu kinyílt. Kikaptam a halott férfi kezéből a kését. Taktikáztam, mindegyiküknél más-más fegyver volt. Oké, először szerezzük meg a lándzsát, utána a kardot, és a bárdot. Azzal könnyebb dolgunk lesz.

Elindultak felém. Vártam, mikor jön el az én pillanatom. Nem jött, csak a lándzsa keresztül a combomon. Az éles fájdalomtól a földre rogytam.

,,Semmire kellő taknyos!”

Fogtam a lándzsát és kihúztam, minden elsősegély könyvre magasról szarva. Mi a rosszabb, legalább így időt nyerek és esélyt a harcra. Kezemben volt a lándzsa, végül is megszereztem. Tudtam, csak egy esélyem van a pontos dobásra.

-           Menni fog! – súgtam magamnak és eldobtam. Lélegzet visszafojtva vártam, a dobásom eredményét. Tüdő. Tüdőn találtam.

De ez még nem ad okot az ünneplésre, további két csóka vár a halálra. Na, igen és a terv sem úgy alakult, ahogy azt előre elterveztem, hisz már az elején van egy bárdom. Vagyis még nem teljesen van meg. De legalább a fószer halott.

Az ember arra számítana, hogy egy ilyen eseménykor kész káosz van, hát nem. Mindenki csak ál és vár valamire. De azt, hogy mire azt semelyikük sem tudja megmondani. Én személy szerint arra, hogy Yoda eljöjjön és megajándékozzon 5 másodpercnyi jedi erővel. Feltápászkodtam a földről. És terv nélkül a bárdért rohantam. Mire felkaptam földről már a maradék kettő is nekem esett.  Egynek a lábát másiknak a kezét sikerült megcsonkítanom.  Mivel leginkább csak hadonásztam össze vissza. Végül haldokolva rogytak össze előttem. Bár ők maradtak alul, ami nevetséges, nekem is lett pár szép sebem. Pár döfés, pár vágás. Legalább még élek.

Hihetetlen, mire képes az ember csak a puszta gyűlölettel. A még borzasztóbb viszont az, hogy a végére már szerepe sem volt a gyűlöltnek. Élveztem, mint régen egy egyszerű társasjátékot. Nem éreztem undort a kezemre tapadt vértől.

Felnéztem a kilátóra és szalutáltam.

Sokan mondták már, hogy Amerikában sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, de nem hittem volna sosem, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, és a végén én jövök ki jól.

- Nem azt mondtad, hogy sosem harcoltál? – nyitottam ki mosolyogva az ajtót Keith. A rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk még nem is vettem jól szemügyre. Egy 39 év körüli izmos, sötéthajú és barna szemű fickót látok magam előtt, aki a korábbi mogorvaságából semmit sem mutat.

- Én leszek a mentorod. – jelentette ki azt, amitől  a legjobban tartottam.

- Először válaszoljon arra a kérdésemre, hogy mi a faszt akarnak kezdeni egy 10 évessel? – tettem fel azt a kérdést, ami az ide vezető úton foglalkoztatott.

- Ebéd közben mindent elmondok. – terelt ki az arénából. Át öltözni sem hagytak, csak mentünk egy nagy terembe ahol vagy 70 ember ugyan úgy volt öltözve, mint mi. Keith a kezembe nyomot, egy tálcát, és elindult a pult felé ahol az ételt kínálták.

- Mi a mai kaja? – kérdezte a ,,fogadó bizottság,, a konyhás nénit.

- Csirke. – morgott rá azon az igazi konyhás néni hangon.

- Mindig ez a menü és Hank mindig megkérdezi, hogy mi a kaja. – súgta a fülembe Christen. Szóval Hank!

- Ja, azt hittem, hogy alapból ilyem mogorva. – súgtam vissza.

- De alapból is az. – kuncogott.

- És ti mióta dolgoztok itt? – érdeklődtem.

- Lassan fél éve. – kicsit elcsodálkoztam rajta, hogy még csak ennyi ideje.

- Mondjuk, téged sokkal jobban ki akarnak képezni. Mármint nem pont téged. Csak az álam állítólag bele kezdett egy projektbe. Egy gyerekből akarnak egy harcost csinálni. Tudod Keith és Madison, ő a társa, nemsokára visszavonulnak. Így kell valaki, aki pótolja őket. – kezdett bele a felvilágosításomba, amiért én hálásabb voltam, mint valaha bárkinek.

A terem legtávolabbi asztalához ültünk. Amint helyet foglalt mindenki Keithre nézett.

-       Szóval. – kezdett bele egy nagy sóhaj keretében.

-       Nyugi a nagyját elmondtam neki. – csámcsogott Christen.

-       Holnap még itt alszol. Aztán kertesünk egy házat valahol a külvárosba. – ecsetelte a tényállást.

-       Jó kis környék, Én, Keith és Clyde is mind ott lakunk.

-       És te mért szöktél el? – érdeklődött Keith.

-       Az hosszú. – gyorsan és röviden válaszoltam a kérdésére, remélve veszi a lapot és még időben tovább lépünk egy másik témára.

-       Van időnk, nem is kevés. – vágott értelmetlen fejet, de a szemében ott volt egyfajta huncut csillogás.

-       Elszöktem. – válaszoltam az engem elszántan fürkésző szemek hatására.

-       Honnan?

-       Magyarországról.

-       Honnan tudod ilyen szinten beszélni a nyelvünket.

-       Az maradjon az én dolgom.

-       És kik tudnak erről a kis szervezetről? – faggattam immár én őket.

-       Az elnök, a katonák, kommandósok és pár rendőrtiszt, minden egyéb, ami szükséges ahhoz, hogy ne vágjanak titeket sittre. – sorolta Hank.

-       Mért kéne minket, őket – mutattam körbe – lecsukni? – értetlenkedtem.

-       Elég hosszú pórázra vagytok engedve, igazából minél nagyobb a rangod annál több dolgot tehetsz teljesen büntetlenül.

-           Jól laktam. – álltam fel a helyemről.

-           Én is. – követett Keith, amit egy szúrós pillantással reagáltam.

A menzáról, egyenesen az udvarra tartottam. Az egész helyzet egyszerűen képtelenség. Mintha egy rossz tündérmesébe este volna. Keith meg az anti tündérkereszt….apa? A magamban való civakodás közben észre sem vettem, hogy valaki mellém sétált. Bár nem néztem oldalra volt egy sejtésem, ki lehet az.

-           A határon, hogy jöttél át? – szólalt meg egyszer csak.

-           Fellógtam a repülőgépre, egész jó volt a bőröndök között. – az nem is olyan régi emléktől, mosolyra húzódott a szám.

-           Hé, Keith! – hallottam egy ismeretlenhangot, minek irányába fordulva egy 37 évesnek tűnő, hosszú sötétbarna hajú, izmos alkatú nőt vettem észre.

-           Ó…Szia! – mosolygott rám kedvesen.

-           Sarah, őt itt Madison. – ölelte át. Már meg sem kérdezem, hogy együtt vannak e.

-           Szia kicsim! – ölelt engem át, minden ok nélkül Madison.

-           Ö..hm.. Szia. – mondtam meglepettségemben. Nem túlzottan vagyok hozzá szokva az ölelgetéshez, 6 éve ez az első, hogy valaki kedvesen fordul hozzám.

-           Ne puhítsd el a harcosomat. – szedte le rólam Madisont Keith.

-           Oké.. – sóhajtott, még mielőtt futásnak eredt volna.

-           Hova megy ilyen sietve? – néztem Keithra, hátha válasszal tud szolgálni.

-           Ahogy az ittenieket ismerem és őt, az edzőterembe. – nevetett fel.

Az után csak ültünk egy padon és némán figyeltük az ,,arénában,, lévő rabokat.

Nyolc óra fele Keith a szobakulcsom oda adása után távozott. Én legalább éjfélig még ültem a padon. Végignéztem magamon és észrevettem, hogy még mindig tiszta vér volt az egész ruhám. Lélegzet visszafojtva, nagyra tágult szemekkel vettem tudomást a sebeimről. Az eddig mélyen tudatalattimba megbúvó fájdalom egyszeriben belém nyilallt. Gyorsan a szobámba mentem, hogy kitakarítsam a sebet, és kipihenjem a mai nap fáradalmait.