Negyedik fejezet Edzésben

Egy hosszú sípszó, rántott vissza az álmokból a valóságba. A fejemet egyből az óra irányába kaptam. Tágra nyílt szemekkel olvastam le róla a hajnali két órát.

- Jó reggelt! Hasadra süt a nap! – nyitotta ki vidáman az ajtót Keith.

- Mi a fasz? – húztam a fejemre a párnát, annak jele képen, hogy bármit is tervez, abban rám ne számítson.

- Tíz perc múlva az arénánál. – jelentette ki azon a komoly edző bácsi hangján, amitől már tegnap is borsódzott a hátam.

Bosszankodva keltem ki az eddig biztonságot nyújtó ágyból. Lassan oda kászálódtam az ablakhoz, hogy szemügyre vegyem azt, hogy mégis mit csinálnak itt az emberek ilyen korán, de meglepetésemre az udvar teljesen kihalt volt. Felhúztam magamra az új edző ruhát, amit Keith az ágyammal szembe lévő székre tett le. Ugyan olyan volt, mint a tegnapi, annyi kivétellel, hogy ez nem volt széjjel szabdalva.

Már tegnap este is megvolt a véleményem arról, hogy a legfelső szinten volt a szobám, ráadásul sehol egy lift. De reggel, akarom mondani hajnalba az 5. emeletről való lekászálódás, nem hiszem, hogy valaha is a kedvencem lesz.

Keithot alig vettem észre a félhomályban.

-           Megint egy rabbal kell küzdenem? – féltem, hogy a válasz igen lesz. Őszintén a tegnap történtek egy kicsit megijesztettek. Megijesztett az, amit tettem. Félek attól a szörnytől, aki abban az arénában voltam.

-           Nem. – mikor tekintette rám villan, a kezdeti szigor először megkeményülni látszott, de azután mintha szertefoszlott volna. Nem értettem mi történt.

-           Ami ott van, az itt is van. – nézett egyenesen a szemembe. Olyan érzésem támadt, mintha tudná azt, hogy mit éreztem előbb és mire gondoltam.

-           Mi lett a sebeiddel? – emlékeztetett megint, amiből ki indulólag újra érzékeltem a fájdalmaimat.

-           Csak ne emlékeztess rájuk és rendben leszek. – mondtam két szisszenés között.

-           Akkor futás! – hirtelen futásnak eredt én meg próbáltam tartani vele az iramot.

-           Hé, neked van giga seb a lábadon? – tettem fel hangosan a kérdést, amire hátra arcot csinált és lassú komótos léptekkel elindult felém.

-           Az ellenségedet nem fogja érdekelni a sebeid, nem fog törődni a fájdalmaddal. – mondta kicsit szórakozottan.

-           Akkor én most felmegyek a kilátóra. – aggasztott ez a kijelentése. Mikor felért az ablakból bár homályosan láttam, de mintha egy gombot nyomott volna meg. Messzebbre mögöttem kutya ugatás hallatszódott. Amint megláttam a húsz dobermannt, amik egyenesen felém rohantak azonnal futásnak eredtem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájó végtagomat. Úgy érezem minden lépésemkor, hogy most fogja valamelyik dög megharapni a lábam. Nem tudom meddig futottam, de a kilátót vagy ötször tuti láttam. Az 5. kör végén sípszóval terelte vissza a kutyákat a kenneljükbe.

Megkönnyebbülve rogytam a földre.

- Felkelni! – hangzott ismét egy parancsszó. Nem akartam ellenkezni, valami képen éreztem, hogy ilyen kiképzéskor büntetés jár az olyanért.

- Kérdezhetek valamit? Ha valaki ellenszegül a parancsnak, vagy nem úgy teljesít, fájdalmat mutat, az mit kap? – hangom enyhén remegett, testtartásomat próbáltam magabiztosabbá tenni.

- Ostort, csonttörést. – rántotta meg a vállát, mintha ez az egész csak ez kis apróság lenne.

- A te kiképzésedkor…. – nem hagyta, hogy a kérdésemet befejezzem.

- Az én kiképzésem merőben eltér a tiédtől.

- Miért jön mindenki ezzel? – felháborodott hangomat halva döbbenten fordult hátra.

- Mert.

Némán követtem őt egy a többihez igencsak hasonló külsejű lakáshoz. Az ajtón belépve egyből rátaláltam arra a helyre ahol valószínűleg időm nagy részét tölteni fogom.

Kiskoromban nem éppen a vékony kis lányok körébe tartoztam és ez az utóbbi időben nagyon sokat változtatott rajtam. Két év koplalás végül pedig elszánt edzés. Imádtam délutánonként az erdőben futni, fülhallgatóval a fülemben, amiből dől a metál és rock.

Parancs nélkül sétáltam a súlyzókhoz.

-           Előbb inkább javítsunk a harc technikádon. – állított meg.

-           Igen lehet. Javítani kéne azon, hogy spontán neki rohanok az ellenfélnek. – vágtam egyet értő képet. Erre csak egy halk kuncogást kaptam válaszul.

A következő pár órát a ,,laktanya,, hátsó részén, egy salak pályán töltöttük. Vagy ötezerszer vágott földhöz, mire egy kicsi ütést is mérhettem volna rá.

-         Na, csináld, amit az arénában. – utasítása furcsa érzéssel töltött el.

Kérését teljesítve elkezdtem motyogni magamba minden olyan szót és mondatot, ami az évek során egy kicsit is felidegesített. Nem jött be.

-           Technikai problémák adódtak. – szólaltam meg egy idő után.

-           Tényleg? – lassan sétált felém, és amikor odaért megfogta a karom és újra átlendített a válla felett.

Hatásosnak tűnt.

A földön feküdve figyeltem. Mint egy lassított felvételt úgy láttam minden mozdulatát. A karját engedte maga mellé. Kaptam a pillanaton és miközben a hátamra fordultam, jobb lábammal elbuktattam. Lassan a sétáltam hozzá és a kezemet nyújtottam.

-           Soha ne, nyújts kezet az…. – még mielőtt befejezte volna, hátra csavartam a kezét, és mint egy jelképesen a torkához raktam az újaimat.

-           Soha ne fogadj el segítséget ellenségtől. – a hangomból tisztán kicsengett az önelégültség.

Keith megragadta a csuklómat és előre lendített így már az én ,,életem volt veszélyben,,. Könyökömet a hasába vágtam, egy pillanatnyi figyelem elterelés képet, míg az előző mozdulatomat megismételtem csak most a gáncsolást is hozzá raktam. A kezemet pisztoly formájában tartottam a tarkójához.

-           Kezded élvezni. – állt fel.

-           Az jó? – kérdeztem.

-           Attól függ, pszichológiai vagy itteni értelemben? – kérdezte komolynak látszó arccal.

-           Mindkettő.

-           Egy pszichológus már rég rád adta volna a muszáj dzsekit. Itt viszont rendben van.

Még egy darabig a pályán maradtunk, mikor viszont a többiek is kikeltek az ágyukból és kezdtek megjelenni az udvaron Keith sietősen terelt vissza a szobámba, és eredt a saját dolgára.

Vissza dőltem az ágyamba nem törődve a mocsokkal, ami a ruházatomat borította. 

Harmadik fejezet Új élet kezdete

-           Keith, itt a lány. – utólag így jobban örülök, hogy nem hangosan gondolkozok.

-           Oké, ti mehettek. – ínye, de komor itt valaki.

Miután a két Izom Tibor szó nélkül elbandukolt végre felém fordult.

-           Akkor most adok ruhát, átöltözöl, és….. – nézett az udvar felé, ami így közelről sokkal inkább látszik egy ketrecnek.

-           Kitalálom, egy csapat sittes elmebeteggel, kéne verekednem. –fogtam a fejemet a tenyeremben.

-           Pontosan.

-           De hisz még életemben nem harcoltam! – meredtem rá.

-           Az onnantól kezdve nem számított, ahogy belépett a kapun. – mondta olyan higgadt hangnemben, amitől kedvem lett volna széttépni.

-           Tudja mit, oké. És mit kapok cserébe? – kezdtem bele abba a témába, ami a leginkább foglalkoztatott.

-           Munkát, luxus házat a kertvárosban, sport kocsi és olyan fizetést, amit bármelyik agysebész vagy ügyvéd messziről megirigyel. – hmm.. Na, jó ezek után hülye lennék nem bele menni, amúgy is előbb utóbb úgy is az utcán kötnék ki, éhen halnák, vagy megölnének.

-           Akkor utánam. – indul el én meg utána.

Az öltöző sem volt hangulatosabb, mint minden más ezen a helyen. Egy fekete kommandós nadrágot és egy fekete trikót kaptak plusz egy bakancsot.

Mikor kimentem már a többiek is ott voltak. Keith bekísért a ketrecbe, az után a kezembe nyomott egy kést és vállpaskolgatás után (ez volt a kéz és lábtörést) kiment és rám zárta a ketrec ajtaját.

-           Akkor gyerünk! – lelkesítettem magam.

Aztán kinyílt a kapu nagydarab, telitetovált, kopasz felfegyverkezett fickó jött felém szép komótos léptekkel arcán kaján vigyorral. Egyszerre valahogy minden idáig gyűjtött bátorságom elillant.

Ekkor mintha a szél a régen elhangzott bántó szavakat suttogná.

,,Semmire kellő taknyos! – és ahogy az arcomon csattant a pofon. Anyámat akartam védeni, mikor ő neki ment és meg akarta verni, az volt az egyik alkalom, amikor megkéseltem azt a disznót.,,

 A düh, a méreg, az agresszió, ami eddig bennem mélyen elfojtva élt, most áttörték a gátat. Izmaim megfeszültek. És valami egészen furcsa dolog tett magáévá. Őt láttam. Nem mást csak azt, akit a világon a legjobban gyűlöltem. És többé már nem akartam mást csak bosszút állni mindenért, a 6 évnyi megalázásér, amiért elvette tőlem az anyámat, amiért én nem lettem más, mint egy szolga, bár az igazat bevallva még annál is kevesebbet értem. Most gördült le az arcomról az utolsó könnycsepp. Az utolsó.

Vettem egy mély levegőt, megmarkoltam a kést és a jobb lábammal oldalra léptem, mint egy jelként, hogy a harc kezdődhet.

Az a férfi elkezdet felém rohanni, ő szintén egy kést tartott csak. Nekem jött és a karját a magasba emelve akart ledöfni. Átbújtam a keze alatt és egy ügyes mozdulattal elgáncsoltam. A földön fekve szitkozódott, és a szájába került homokot köpködte ki. ezzel egy irtó jón ötletet adva. Még mielőtt tervemet véghezvihettem volna a lábam szárnál fogva lendületből áthajított a válla felett. Valami reccsent. Fájdalmat viszont nem éreztem, legalábbis még nem. Felpattantam, hisz ezen múlik most az életem.

Ez az alak olyan volt számomra, mint egy démon. Felvette annak az alakját, akitől a legjobban irtózok. De ez most az én szerencsémre vált.

Újra megfogott, de most a karomnál, miközben hajított hátra a lábamat elkezdtem körbe fonni a nyakán, s mire elengedte a karom már rajta csüngöttem. A kés a hátába szúrtam, azután felültem, és immár a karjaimmal kapaszkodtam és a lábam lógott, de ez ép elég volt ahhoz, hogy eltudjam metszeni a torkát. Ernyedt testel omlott a földre. Ujjongva másztam le róla.

- Ügyes, de ez még csak a bemelegítés volt! – kacagott egy férfihang.

- Ezt nem kellene.  – felismertem annak a férfinak a hangját, aki a kapunál várt minket. Ezek szerint Keith akar tovább kínozni. Szóval ő a kemény edző. Egy kattanás, aztán a rozsdás fém nyekergése. Az összes kapu kinyílt. Kikaptam a halott férfi kezéből a kését. Taktikáztam, mindegyiküknél más-más fegyver volt. Oké, először szerezzük meg a lándzsát, utána a kardot, és a bárdot. Azzal könnyebb dolgunk lesz.

Elindultak felém. Vártam, mikor jön el az én pillanatom. Nem jött, csak a lándzsa keresztül a combomon. Az éles fájdalomtól a földre rogytam.

,,Semmire kellő taknyos!”

Fogtam a lándzsát és kihúztam, minden elsősegély könyvre magasról szarva. Mi a rosszabb, legalább így időt nyerek és esélyt a harcra. Kezemben volt a lándzsa, végül is megszereztem. Tudtam, csak egy esélyem van a pontos dobásra.

-           Menni fog! – súgtam magamnak és eldobtam. Lélegzet visszafojtva vártam, a dobásom eredményét. Tüdő. Tüdőn találtam.

De ez még nem ad okot az ünneplésre, további két csóka vár a halálra. Na, igen és a terv sem úgy alakult, ahogy azt előre elterveztem, hisz már az elején van egy bárdom. Vagyis még nem teljesen van meg. De legalább a fószer halott.

Az ember arra számítana, hogy egy ilyen eseménykor kész káosz van, hát nem. Mindenki csak ál és vár valamire. De azt, hogy mire azt semelyikük sem tudja megmondani. Én személy szerint arra, hogy Yoda eljöjjön és megajándékozzon 5 másodpercnyi jedi erővel. Feltápászkodtam a földről. És terv nélkül a bárdért rohantam. Mire felkaptam földről már a maradék kettő is nekem esett.  Egynek a lábát másiknak a kezét sikerült megcsonkítanom.  Mivel leginkább csak hadonásztam össze vissza. Végül haldokolva rogytak össze előttem. Bár ők maradtak alul, ami nevetséges, nekem is lett pár szép sebem. Pár döfés, pár vágás. Legalább még élek.

Hihetetlen, mire képes az ember csak a puszta gyűlölettel. A még borzasztóbb viszont az, hogy a végére már szerepe sem volt a gyűlöltnek. Élveztem, mint régen egy egyszerű társasjátékot. Nem éreztem undort a kezemre tapadt vértől.

Felnéztem a kilátóra és szalutáltam.

Sokan mondták már, hogy Amerikában sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, de nem hittem volna sosem, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, és a végén én jövök ki jól.

- Nem azt mondtad, hogy sosem harcoltál? – nyitottam ki mosolyogva az ajtót Keith. A rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk még nem is vettem jól szemügyre. Egy 39 év körüli izmos, sötéthajú és barna szemű fickót látok magam előtt, aki a korábbi mogorvaságából semmit sem mutat.

- Én leszek a mentorod. – jelentette ki azt, amitől  a legjobban tartottam.

- Először válaszoljon arra a kérdésemre, hogy mi a faszt akarnak kezdeni egy 10 évessel? – tettem fel azt a kérdést, ami az ide vezető úton foglalkoztatott.

- Ebéd közben mindent elmondok. – terelt ki az arénából. Át öltözni sem hagytak, csak mentünk egy nagy terembe ahol vagy 70 ember ugyan úgy volt öltözve, mint mi. Keith a kezembe nyomot, egy tálcát, és elindult a pult felé ahol az ételt kínálták.

- Mi a mai kaja? – kérdezte a ,,fogadó bizottság,, a konyhás nénit.

- Csirke. – morgott rá azon az igazi konyhás néni hangon.

- Mindig ez a menü és Hank mindig megkérdezi, hogy mi a kaja. – súgta a fülembe Christen. Szóval Hank!

- Ja, azt hittem, hogy alapból ilyem mogorva. – súgtam vissza.

- De alapból is az. – kuncogott.

- És ti mióta dolgoztok itt? – érdeklődtem.

- Lassan fél éve. – kicsit elcsodálkoztam rajta, hogy még csak ennyi ideje.

- Mondjuk, téged sokkal jobban ki akarnak képezni. Mármint nem pont téged. Csak az álam állítólag bele kezdett egy projektbe. Egy gyerekből akarnak egy harcost csinálni. Tudod Keith és Madison, ő a társa, nemsokára visszavonulnak. Így kell valaki, aki pótolja őket. – kezdett bele a felvilágosításomba, amiért én hálásabb voltam, mint valaha bárkinek.

A terem legtávolabbi asztalához ültünk. Amint helyet foglalt mindenki Keithre nézett.

-       Szóval. – kezdett bele egy nagy sóhaj keretében.

-       Nyugi a nagyját elmondtam neki. – csámcsogott Christen.

-       Holnap még itt alszol. Aztán kertesünk egy házat valahol a külvárosba. – ecsetelte a tényállást.

-       Jó kis környék, Én, Keith és Clyde is mind ott lakunk.

-       És te mért szöktél el? – érdeklődött Keith.

-       Az hosszú. – gyorsan és röviden válaszoltam a kérdésére, remélve veszi a lapot és még időben tovább lépünk egy másik témára.

-       Van időnk, nem is kevés. – vágott értelmetlen fejet, de a szemében ott volt egyfajta huncut csillogás.

-       Elszöktem. – válaszoltam az engem elszántan fürkésző szemek hatására.

-       Honnan?

-       Magyarországról.

-       Honnan tudod ilyen szinten beszélni a nyelvünket.

-       Az maradjon az én dolgom.

-       És kik tudnak erről a kis szervezetről? – faggattam immár én őket.

-       Az elnök, a katonák, kommandósok és pár rendőrtiszt, minden egyéb, ami szükséges ahhoz, hogy ne vágjanak titeket sittre. – sorolta Hank.

-       Mért kéne minket, őket – mutattam körbe – lecsukni? – értetlenkedtem.

-       Elég hosszú pórázra vagytok engedve, igazából minél nagyobb a rangod annál több dolgot tehetsz teljesen büntetlenül.

-           Jól laktam. – álltam fel a helyemről.

-           Én is. – követett Keith, amit egy szúrós pillantással reagáltam.

A menzáról, egyenesen az udvarra tartottam. Az egész helyzet egyszerűen képtelenség. Mintha egy rossz tündérmesébe este volna. Keith meg az anti tündérkereszt….apa? A magamban való civakodás közben észre sem vettem, hogy valaki mellém sétált. Bár nem néztem oldalra volt egy sejtésem, ki lehet az.

-           A határon, hogy jöttél át? – szólalt meg egyszer csak.

-           Fellógtam a repülőgépre, egész jó volt a bőröndök között. – az nem is olyan régi emléktől, mosolyra húzódott a szám.

-           Hé, Keith! – hallottam egy ismeretlenhangot, minek irányába fordulva egy 37 évesnek tűnő, hosszú sötétbarna hajú, izmos alkatú nőt vettem észre.

-           Ó…Szia! – mosolygott rám kedvesen.

-           Sarah, őt itt Madison. – ölelte át. Már meg sem kérdezem, hogy együtt vannak e.

-           Szia kicsim! – ölelt engem át, minden ok nélkül Madison.

-           Ö..hm.. Szia. – mondtam meglepettségemben. Nem túlzottan vagyok hozzá szokva az ölelgetéshez, 6 éve ez az első, hogy valaki kedvesen fordul hozzám.

-           Ne puhítsd el a harcosomat. – szedte le rólam Madisont Keith.

-           Oké.. – sóhajtott, még mielőtt futásnak eredt volna.

-           Hova megy ilyen sietve? – néztem Keithra, hátha válasszal tud szolgálni.

-           Ahogy az ittenieket ismerem és őt, az edzőterembe. – nevetett fel.

Az után csak ültünk egy padon és némán figyeltük az ,,arénában,, lévő rabokat.

Nyolc óra fele Keith a szobakulcsom oda adása után távozott. Én legalább éjfélig még ültem a padon. Végignéztem magamon és észrevettem, hogy még mindig tiszta vér volt az egész ruhám. Lélegzet visszafojtva, nagyra tágult szemekkel vettem tudomást a sebeimről. Az eddig mélyen tudatalattimba megbúvó fájdalom egyszeriben belém nyilallt. Gyorsan a szobámba mentem, hogy kitakarítsam a sebet, és kipihenjem a mai nap fáradalmait.

Második fejezet Barát vagy ellenség

Ugyanott ébredtem ahol sejtésem szerint leütöttek. Az irataim, a bicskám mind megvolt. Egy vékony, hosszú szőke hajú lány és egy nagydarab fekete fickó veszekedett felettem. Mindketten fekete ruhában voltak, egy-egy nagy táskával a vállukon. Kb. 16 évesek lehettek.

- Hulla. – mondta a srác.

- Te kretén a pulzusát nem is ott kell nézni!! – fogta a fejét a csaj.

- Mi van? – szólaltam, meg csak hogy valami életjelet adjak.

- Mondtam, hogy él. – fordult hozzám a lány.

- Szia! Hogy hívnak? Én Christhen vagyok. – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Én Sarah. – angolosítottam a nevem. A fejem még mindig sajgott, de egyéb bajt nem vettem észre.

- Nem idevalósi vagy. – szólalt meg, hogy is hívják….?

- Amúgy ez a mogorva fasz,  Clyde. – mutatta be Christen.

- Nem tényleg nem vagyok ide valós. – néztem a szemébe. Reméltem kellően maga biztosnak tűnök majd. Persze ez nem volt olyan könnyű azt figyelembe véve, hogy ő kétszer akkora, mint én.

- Akkor? – mért van az-az érzésem, hogy nem kedvel?

- Magyarország. – feleltem röviden és komoran, de nem a látszat miatt. Már a gondolattól is rosszul lettem, hogy újra ott találjam magam.

- Egyedül? – kezdett bele a kivallatásba.

- Igen. – forgattam a szemem.

- Hány éves vagy?

-14. – sóhajtottam, alig vártam, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek kettőnk között.

Ezen csak néztek egymásra vagy 4 percen keresztül aztán elmosolyodtak.

-           Gyere velünk! – ragadta meg Christen a kezemet és egy autóhoz kezdett rángatni. – A cuccaidért majd Clyde visszamegy. – válaszolt a fel nem tett kérdésre. Na persze meg igazán még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán velük akarok e menni.

-           Gondolom a közeli szállóban voltál, kulcs? – felhúztam az egyik szemöldökömet és egyenesen a képükbe röhögtem. 

-           Komolyan ti mit hisztek? Oda adom a kulcsot és hagyom, hogy elrángassatok magatokkal? – röhögtem továbbra is. A nagydarab csávónak pedig elkezdett vörösödni az idegtől a feje. Kezdtem várni, hogy mikor robban fel.

-           Mivel, hogy nincs választásod. –lökött be a kocsiba az a szemét. Közel álltam ahhoz, hogy neki essek. Nevelő apámat is késeltem már meg, hohó nem is egyszer.

-           A kulcsot! – utasított. Másfél percig hezitáltam, de aztán végül is beadtam a derekam. Mégis mit veszthetnék…

-           Nesze! – vágtam hozzá, csak a miheztartás végett.

-           Mi itt meg várunk.  – szállt be a kocsiba a szöszi.

-           Mi ez az egész? – kérdeztem hátha ő majd ad egy értelmes választ.

-           Munkát ajánlunk. – most kéne hálásnak lennem nekik?

-           Nem leszek kurva! - mutattam rá figyelmeztetés gyanánt.

-           Ez annál sokkal rosszabb. Higgyél nekem. – sóhajtott fel. Köszi, a nyugtató szavakat. Tényleg nagyon sokat segítettél.

-           Ügye ezt most nem nyugtatás képen mondod? – néztem rá a visszapillantó tükörből.

-           És hogy kerültél ide? – gondolom nem arra célzott, hogy a kocsiba.

-           Hosszú egy sztori. – sóhajtottam

-           Van időnk. – makacskodott.

-           Hová megyünk? – kérdésre kérdéssel.

-           Egy kiképző állomásra, az egyik ismerősünkhöz. Tudod, ő már az elitekhez tarozik. Fiatal gyereket keresett, akiből kemény harcost faraghat. Gondolom, neked amúgy sincs ötleted, hogy mit kezdj itt magaddal? – mosolygott rám gúnyosan.

-           Szóval tulajdon képek kik vagy mik vagytok ti? – érdeklődtem.

-           Az Secret of Terror Response Organization tagjai. – válaszolt úgy, mint ha teljesen normális lenne, az hogy ilyen információkat oszt meg velem.

-           Aha …. oké. Szerintem meg nektek a mai napra túl sok volt a szintetikus. – jegyeztem meg kétkedő tekintettel.

-           Úgy nézel, rám mintha őrült lennék és azt meséltem volna el, hogy előbb láttam egy rózsaszínű dementort repülni egy unikornis hátán, ami szivárványt húz maga után.

-           Hát... Nos, amit előbb mondtál az a dementoros sztorival egyenértékű számomra. – magyaráztam el neki a dolgok állását.

Beszélgetésünket egy dörömbölés szakította meg. Clyde az ablaküveget olyan erővel ütögette, hogy félő volt az betörik.

- Nos? – fordult felé Christen.

- A cuccai a csomagtartóban. Indulhatunk. – ült be az anyós ülésre amit én egy kicsit furcsállottam.

- Várjunk csak… Ti hány évesek vagytok? – kérdeztem rá.

- 16. – felezték egyszerre.

- Akkor honnan a picsából van nektek jogsitok? – néztem rájuk valószínűleg elég hülyén, mivel mind a ketten elkezdtek rajtam röhögni.

- A mi munkánknál az életkor nem számít. – válaszolt a röhögést félig meddig abba hagyva Clyde.

- Aha. – dőltem hátra az ülésben.

Az út nem tartott félóránál tovább. Ez a hely nappal is ugyanolyan élettel teli, mint éjszaka. Gördeszkás srácok, magukat feltűnően megjátszó lányok. Pávák, ribancok, emosok, hippik, gothok, rockerek, sport őrültek, lezserek, stb. Itt minden van.

-           Hé, Bambuló! Megérkeztünk. – ordított bele a fülembe Clyde.

-           Kösz a kellemes ébresztést faszfej.

-           Ja, amúgy, mint ahogy tudom, 14 évesen vízumod sem lehet kapni.. – vigyorodott el.

-           Igen tudom. – motyogtam az orrom alatt.

-           Ez most akkor egy kiképző hely, vagy egy börtön? – néztem végig a drótkerítésen, ami közvetlenül a 3m magas betonfal felet van.

-           Mindkettő. Tudod, csak látszatra szűnt meg a halálbüntetés. – vigyorgott Christen.

-           Tehát ide hozzák a kivégzésre várókat. – mondtam azt amit a szavaiból kivettem.

-           Pontosan. – oda lépett a bejárathoz és egy kombinációt pötyögött be a zárba.

-           Szezám tárulj! – poénkodott (vagy csak próbált) Clyde a kapu nyílása előtt.

-           Jól van Aladin, mindenkit megnevettettél. Most már igazán letehetnéd a kezed, mindjárt megdöglök a hónaljszagodtól. – legyeztem az orrom előtt.

-           Te nem vagy egy kicsit kapd be a faszom? – a személyiségem felőli érdeklődése egyik fülemen be a másikon ki.

-           Nos gyerekek irány befelé! – vezényelt be minket Christen.

Belülről leginkább egy laktanyához hasonlítható. Hatalmas földút vezet minket valahová. Van egy nagy udvar, olyan, mint a börtönökben, mellette egy komor épület, amiben valószínűleg a rabokat tartják, a fal vastagság legalább 5m, mindenhol fegyveres őrök.

Egy izmos faszi áll tőlünk 4m-re, gondolom ő a ,,fogadó bizottság” .

-           Örvendek a találkozásnak. Hogy sikerült a meló Christen? – maradt le a többiekkel, akikre én csak értetlenül bámultam.

-           Fiúk a hölgyet kísérjék el Keith-hoz! – utasította a két nagy gorillát akik eddig ő mellette álltak. Gondolom, valami katonasági verziójú személyi asszisztensek lehetnek.

-           Hehe.... Helló! – néztem fel a két monstrumra.

-           Ti mit esztek? – tettem fel a kérdést út közben, amire csak egy morgást kaptam válaszul. Az udvar szerűség felé haladtunk, ott még egy a másiknál is nagyobb,, fogadó bizottság” volt.